Zalai Károly legújabb kötetének bemutatóján a szerzővel Csonka Liberta, filozófus beszélget
Volt, amelyiknek hamar vége lett, olyik meg sokáig – ne kérezd, meddig – tartott. És van, amelyik sohase múlt el, miközben rég vége már. Mert úgy hisszük, hogy a szerelemvágyat -amelyről csak keveset tudunk, ráadásul szinte mindenki másként érzi át és fogalmazza meg magának -, amíg él, örökre magában őrzi az ember. A nőt akarja megtalálni, aki örökké szereti, akit örökké szeretni tud, miközben újabb és újabb nőkbe szeret bele. Ötvenkétszer mindenképp, ahogy visszaemlékezik az elmúlt sok-sok évre. És e visszapillantás közben rájön, hogy a szerelmekkel, szerelemben töltött idő valamiképp a legmegfoghatatóbb érzés az életében. Mert rájuk gondolva megjelenik az összes fontos gondolat, érintés, mozdulat, illat, fény és szín; szinte minden, ami számára a létezést jelenti. Ha fölidézi őket, úgy érzi, mintha megint együtt lenne velük, itt lennének vele. Súlyos, meghatározó és gyönyörű pillanatok milliói veszik körbe. Akárha valamennyi egy-egy megragadható létrafok lenne egy képzeletbeli lajtorján, amelynek segítségével egyre följebb hághat az életében, az életben egészen a végéig, amikor már nincs tovább.
